Az Ezeregyéjszaka meséi - 7. rész

,,A boldogság - akár egy tükör - könnyen összetörik, ha nem vigyázol rá!"

Hazamentem, beültem egy kád vízbe, és percekig gondolkoztam. Felhúztam a a lábamat, és szorosan magamhoz öleltem. ,,Nem vagyok már szűz!" - csak ez járt a fejemben. De nem éreztem sajnálatot. Nem gyászoltam, és nem gondoltam, hogy ettől kevesebb lettem. Boldoggá tett a tudat, hogy az egyik legnagyobb ajándékot, amit bárkinek is adhattam, az a férfi kapta meg, akit mindennél jobban szeretek. Másodpercenként néztem a Messengert, hogy  kaptam-e új üzenetet. És persze, hogy írt. Olyan leveleket, hogy számára is varázslatos volt ez a délután, stb.

Másnap, amikor elment dolgozni, olyan képekkel bombázott, melyeken azt a pólót viselte, amelyikben velem is volt. A fotóhoz ennyit fűzött hozzá:

,,Megint ezt vettem fel, mert érezni akartalak. Az illatod rajta van ezen a felsőn, és amíg az orrom érzi, addig csak ez lesz rajtam!"

Annyira édes, annyira kedves, és lélekszaggatóan elbűvölő volt minden szava. De most őszintén, ki gondolt volna e mögé bármiféle hátsó szándékot?! 

Teltek a hetek, a hónapok...a szüleimet azzal etettem, hogy továbbléptem és új barátom lett. Szegények megmaradtak abban a hitben, hogy még sosem találkoztam Cüneyttel. Közben elutaztunk, a szerelmem is elutazott, de ekkor is kitartottunk egymás mellett. Végül a hiánya annyira elviselhetetlenné vált, hogy behívtam anyát a szobámba...Leültettem az ágyra, és kértem, hogy hallgasson meg. Az elhatározás ugyan már meg volt bennem, de a félelemtől csak sírni tudtam. Sokszor elpróbáltam magamban, hogy mit fogok mondani, a szavak azonban képtelenek voltak kibukni a számon. Csak hebegtem-habogtam, majd anya rám ordított, én pedig nem léptem vissza, már úgyis késő lett volna. 

,,Én sosem szakítottam Cüneyttel!"

Hiába próbálom leírni, lehetetlen elmesélni a szüleim reakcióját. Anyukám elhűlt, apukám kiabált. Anyukám sírt, apukám kérdezgetett. Anyukám ,,gyűlölt," apukám büntetett. Anyukám üzenetet írt Cüneytnek, apukám pedig elkobozta az internetet, a telefonomat, és minden egyebet. Zokogtam... a földhöz csapkodtam magam, de minden hiába volt. Ki kellett költöznöm a szobámból, és anyával aludnom. Tudtam, hogy levelet küldtek Cüneytnek, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy ettől nem fog meghátrálni a párom. 

Hosszú hónapokig a lakásban sem maradhattam egyedül. Mindenhová vittek magukkal. Én persze előadtam a lányt, aki rájött, hogy sosem szerette az EX barátját. És nem bíztam volna benne egy percig sem, de visszakaptam a mobilom. A játszma pedig kezdődött elölről, csak a részemről sokkal óvatosabban, trükkösebben, és precízebben. Cüneyt várt rám, és egyből jelentkezett is nálam. Együtt voltunk: megint. A volt szerelmem olyan, mint egy ördögi ringlispir, aki egyszer felszállt, annak többé nincs visszaút. 

A kapcsolatunkért cserébe én odadobtam a családomat, a becsületemet, és a lelkemet is. Cserébe azt kaptam, hogy ha szexre volt szüksége, felhívott, és a kamerán keresztül kellett kielégítenem. Fizetségül néha méltóztatott kimondani, hogy ,,szeretlek." 

A hazugságoknak hála, gyomorfekélyem lett, nem bírtam enni, aludni, de tanulni sem. Kávén és kólán éltem. Persze Cüneyt roppantmód aggódott, mégsem hagyta abban a gyötrésemet. Olyan volt, mint egy energiavámpír, aki belőlem táplálkozott. Velem akarta kompenzálni a romlottságát és a szívtelenségét. 

A végső pont akkor jött el, amikor öngyilkos lettem. Egyik este ültem a kádban, fogtam a borotvát, és úgy döntöttem, hogy többé senkit sem fogok szomorítani a létezésemmel. Szörnyű emlék...Ömlött a csuklómból a vér, és láttam, ahogy vörösre színezi a vizet. Már majdnem elájultam, amikor anyáék kihívták hozzám a mentőt. 

Megnézték a telefonomat, és sajnos rájöttek, hogy mi állt a tettem hátterében. Anya írt a páromnak, hogy megtudja, mindez az ő felelőssége. Cüneyt először el sem akarta hinni, majd mikor rájött, hogy igaz, mindössze annyit mondott, hogy jobbulást nekem. Egy városban voltunk, de ő egyszer nem jött be hozzám meglátogatni. Írt és hívott is, de nem jött. Soha, semmikor. Az amúgy is megszakadt lelkem pedig csak még jobban darabokra hullott. Én mégis vele voltam, és tűrtem a fájdalmat, a megaláztatást!