Ma elkövettem a legnagyobb hibát, amit valaha lehetett... Levelet írtam a volt szerelmemnek. Már akkor is tudtam, hogy nem jó ötlet, amikor bemásoltam a hónapokkal ezelőtt megírt sorokat az üzenet mezőbe, de mégis ezzel valamiféle lezárást kerestem. Csak arra vágytam, hogy egy picit magába szálljon, végiggondolja, hogy milyen sérüléseket okozott nekem, stb. Bár könnyen lehet, hogy csak magamat járattam le, de még ha így is van, akkor sem érdekel. Azon a ponton már rég túl vagyunk, hogy egy ilyen ember véleménye izgasson. Hiba volt, megtettem, kész. Hogy boldogabb vagyok-e? Nos, nem igazán, de legalább nem hagytam magamban olyan dolgokat, amiket muszáj volt elmondanom, kiadnom.
Ami viszont ismét jéggé fagyasztotta a szívemet, megint csak az én saját osotobaságomnak volt köszönhető. Mielőtt az emailt elküldtem volna, felhívtam telefonon... Igen, vernem kéne a fejemet a falba, de önmagában az a pillanat is elég büntetés volt, amikor felvette a telefont, és meghallottam a hangját. Ja, de persze a mobilomon a híváskijelzést kikapcsoltam, nehogy megtudja, hogy ki keresi, illetve azt sem szerettem volna, hogy esetleg visszahívjon, ezzel elég kínos helyzetbe sodorva engem. Szóval megcsörgettem, vártam, és amikor felvette, nem szóltam bele. Csöndben hallgattam ahogy halózott bele a kagylóba, majd egyszerűen csak kinyomtam. Alig bírtam ki, hogy ne bőgjem el magam közben. Utána viszont nem tudtam visszafogni a könnyeimet.
Megtettem...mindazt, amit már 3 hónapja terveztem. Az utolsó gondolataimat levél formájában elküldtem, és a hangját is meghallgattam utoljára.
De talán jobb lett volna végleg elengedni ezt a dolgot, és többé még csak nem is foglalkozni vele... De már késő bánat, eb gondolat.
Holnap pedig megint írok a múltbéli eseményekről!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése